Ahogy arra számítottam, teljes csőd. Későn kelés. Zabálás. semmittevés. Értelmetlen játék számítógépen órákon át.

Azért valami hasznos is: meghallgattam az országos listát állító politikai pártok vezetőinek interjúit, és azt hiszem a programjaik és személyes szimpátia alapján sikerült döntenem, hogy hogyan szavazok holnap.

Legalább ennyi. Ma csinálok egy TO DO listát, ami valószínűleg olyan hosszú lesz, hogy sosem fogok nekikezdeni. Hol van már a tegnapi elhatározás? Hova tűnik ilyenkor az erőm? A megszokás a világon a legnagyobb úr, hogyan győzhetném le, amikor ilyen kicsi és buta vagyok?

Szóval van az úgy, hogy az ember néha elveszti önmagát. Pontosa tudja, hogy hol és mikor. Azt is pontosan tudja, hogy ez nem egy nap egy pillanatában történt. Látja elbaltázott életének minden rossz döntését. Azokat, amik csak kicsit voltak rosszak, és azokat, amik nagyon. Emlékszik a pillanatra, amikor a kezében lévő gyeplőt végleg engedte kicsúszni a kezéből annak ellenére, hogy tudta, nem lenne szabad. És azután csak hagyja, hogy az a bizonyos kocsi évekig (!!!) csak vigye a sors kénye kedve szerint, soha meg sem próbálva irányítani azt.

Azt hiszem most lett elég ebből. Nemsokára negyedévszázados leszek. Körülöttem elképesztő elmék, akik elvileg a barátaim, gyakorlatilag az ismerőseim, és a lehető legrosszabbul velük érzem magam.

Ez az alapfelállás.

365 napot adok magamnak, hogy rendbetegyem az életem, az elmém, a testem. 2011 április 11 a határidő. Punktum.